Prológus

Egyedül a nagyvilágban

A forgalmas utcán sétálok,

S annyi ember siet, ténfereg, vánszorog.

A villamosra szállok,

Oly sokan vannak körülöttem.

Mégis, egyedül vagyok, érzem.

Hiába áll valaki mellettem.

Nézünk, de nem látunk,

Küzdünk, de nincs célunk.

Vagyunk, de nem élünk.

Hallunk, de nem értünk.

Minek a szív, ha nem érez?

Minek a szó, ha nem igaz?

Mire jó mindez?

Ha úgyse használjuk,

Szívből, őszintén, bizalommal?

Egyedül vagyok, te is egyedül vagy.

A csatát egyedül kell megvívnod majd.

Vagy kiállsz magadért, vagy beolvadsz.

A gyengék elbuknak.

Én az voltam.

Raven Shadow

Kr.e. 1200 körül

Kiáltások tarkították az este füstös levegőjét, ahogy Helena végigfutott a városon. A nyomában ott loholtak a görög katonák, hogy visszacibálják az Istenek szent földjére. A főtéren nők menekültek az őket üldöző férfiak elől, gyermekeiket védelmezték véres kardjaiktól és éltükért könyörögtek Zeuszhoz. El kell innen tűnnöm! Minnél előbb! Hiába próbált meg gyorsítani, saruja megakadályozta.
A mögötte lévő katonák már a nevét kiabálták, hogy álljon meg, de ő csak menekül. Meleg szél süvített hullaszagot és port hozva. Helena arca egyre elgyötörtebb és kimerültebb lett. Lába lassan elgyengültek. Édes Zeus nem akarok meghalni!
-Helena! –kiáltotta férje mögüle.
Vissza akarják rángatni abba a borzalmas házba ahol eddig élt. De soha többé nem engedi meg senkinek, hogy tárgyként használja, tökélte el. Lélegzete már szabálytalan volt, homlokát izzadság öntötte el. Áldott Apollón segíts rajtam! És te nagyszerű Árész vidd el messzire ellenségeim!Helena és a katonák közti távolság egyre csökkent. A macskaköves utca most emelkedni kezdett, amivel a lány már nehezebben birkózott meg. Már szinte érezte ahogy elkapják, tudta. Tudta, hogy vége a harcnak. Trója elbukott miatta, a szeretett férfi elbukott miatta és most önmaga is elbukik. Hát a jóslat tényleg igaz, egy nő szerelme egy egész várost megsemmisít. Sokat gondolt arra, hogy miért pont ő? Miért? Mi rosszat tett az istenek ellen amivel ezt érdemelte ki?
-Helena! Állj meg!
A lábai már nem bírták sokáig, és ezt ő is tudta. Befordult a sarkon, miközben a gondolatait az ég felé üvöltötte: Légy átkozott Aprodithé! Hádész tépje ki a szíved! Majd lábai feladták a szolgálatot és a földre esett volna, ha valaki hirtelen nem kapja el. Erős fény gyulladt körülötte ami miatt össze kellett csuknia a szemét. Az a valaki még mindig ölelte. Helena úgy érezte magát mintha körbe-körbe pörögne, amitől már szédült. De amilyen gyorsan jött ez az érzés olyan gyorsan tűnt is el.
-Nyisd ki a szemed Trójai Helena! –szólalt meg egy női hang.
A lány lassan nyitotta fel a pilláit. Egy gyönyörű nő hajolt felé, ő pedig a földön feküdt. Éjfekete haja szétterült a vállán, mint valami sötét függönytakaró. Bőre hófehér volt, mint a királyok tógája, arca pedig egy istennőé. Ha valaha találkozott volna Helena istennel akkor ilyennek képzelte volna. De mindeközben ami a legszembetűnőbbek volt az a nő szemei a jobb oldali jáde zölden csillogott. Viszont mikor a másik íriszébe nézett ami hófehér volt, megmerevedett. Egy csapat nőt pillantott meg benne, akik egy óriás kandalló előtt ültek és nevetgéltek. Ő is ott volt, egy világosbarna hajú lányt ölelt.
-Tökéletes! Még egy Kitagadott! –lehelte a nő.
-Ki…ki ma-maga? És mi…mit akar tőlem?–kérdezte nehezen szedett levegővel.
-Én vagyok a Jósnő, te pedig innentől fogva visszatérsz a falkába, Helena! A többi Kitagadott mát vár…